transzkulturális építészet
DOKToRI ÉRTEKEZÉS - elérhető a LINKEN
írta: Major zoltán
2018-2024
összefoglalás
A kultúrák találkozása, egymásra hatása végigkíséri történelmünket, és annak építészeti mintázatai rejtőzködő vagy nyilvánvaló módon napjainkban is észlelhetők. Az eltérő kultúrájú, vallású csoportok együttélése következtében azonban párbeszéd és a térhasználati módok interakciója is kialakulhat, amelynek következményeként új, közös vagy egymásra ható, egymás mellett élő, az épített térben kifejeződő mintázatok születésének lehetünk tanúi. Dolgozatomban bevándorló, elsősorban iszlám közösségek által használt szakrális funkciójú tereket vizsgáltam, olyan helyzeteket kerestem, amelyben kulturális kisebbségek alkotják meg vallási tereiket a többségi társadalom téri és társadalmi keretei között. Létrejöttük okai és körülményei miatt a dolgozatban vizsgált eseteket a transzkulturális építészeti alkotások kategóriájába sorolom. A transzkulturáció fogalmát elsősorban a társadalomtudományban használják azokra a folyamatokra, amelynek során új hibrid kulturális formák jönnek létre. A fogalom megismerése és használata abban segített, hogy felismerjem, hogy az építészeti eredmények pontosan milyen társadalmi folyamatoknak következtében születnek meg.
Az értekezés három fejezetből áll, ezek pedig további két részre bomlanak. A fejezetek első részei mindig történeti kontextusban igyekeznek bemutatni az együttélés következményeként létrejött szakrális építészet különböző jelenségeit. A második részükben pedig konkrét, elsősorban iszlám építészeti terek elemzésén keresztül vizsgálom a jelenséget. Az elemzett esetek karakteresen eltérő téri és társadalmi tulajdonságúak.
Az első fejezetben olyan vallási tereket kutatok, amelyek profán funkciójú épületekben működnek. A történeti kitekintés után a budapesti rejtett mecsetek jelenségét tárom fel. A fővárosi muszlim bevándorlók társadalmi elfogadás és erőforrások hiányában, ugyanakkor identitásuk megélésének vágyával hozták létre vallási tereiket. Kívülről egyáltalán nem fedik fel a valós funkciójukat, csupán a belső tér biztosítja a szakrális használatot. A többségi társadalom elzárkózása és a kisebbség elemi szükségletének kielégítése együttesen a mecsetek egy korábban nem ismert típusának megszületését eredményezi.
A második fejezetben az alkalmazkodó szakrális tereket vizsgálom elsősorban a Bevk Perović építész iroda által tervezett ljubljanai Iszlám Vallási és Kulturális Központon keresztül. A mecset a nyugati és az iszlám vallási kulturális referenciák kortárs interpretációjának tekinthető. A tervezői szándék az volt, hogy az épületegyüttes még elfogadható legyen a muszlimok számára, ugyanakkor a többségi társadalom tagjai is értelmezni tudják. Egy olyan „reform mecset” jött így létre, amelynek a vallásgyakorlás biztosítása mellett fontos célja a társadalmi integráció elősegítése.
A harmadik fejezetben több példán keresztül a vallásközi szakrális terek jelenségét és evolúcióját elemzem. Ezeket a tereket különböző vallású, kultúrájú csoportok közösen használják. Megszűnik a többség és kisebbség közötti hierarchia és minden szereplő egyenrangúvá válik. A közös terek megalkotásának visszatérő kérdése, hogy hogyan lehet építészeti eszközökkel kezelni a különböző kultúrák közötti térhasználati, vagy éppen az identitást reprezentáló építészeti eszközök között meglévő különbségeket.
A kutatás során három szempontot azonosítottam, amelyek mindegyik általam vizsgált esetben kiemelt fontossággal bírnak. Ezek az aspektusok, függetlenül a projektek eltérő téri és társadalmi jellemzőitől, alkalmasak a transzkulturális építészeti alkotások értelmezésére és elemzésére.
Az első szempont a nyilvánosság, amely fogalom alatt a vizsgált szakrális épületeket, mint közösségi tereket és azokra jellemző tulajdonságokat (hozzáférhetőség, láthatóság, nyitottság) vizsgálom. A nyilvánosság mértéke szorosan összefügg a bevándorló csoportok elfogadásának szintjével és jelentős befolyással van a terek építészeti viselkedésére. A viszony hatással lehet egy adott épület vagy tér azonosíthatóságára (rejtett, reprezentatív), működésére (nyitott, zárt), illetve térbeli elhelyezkedésére (központi, perifériális).
A második szempont a lényegiség, amely fogalom alatt azoknak az esettanulmányokban szereplő építészeti elemeknek a változásait elemzem, amelyeknek fontos szerepe van a kulturális identitás kifejezésében. A kulturális identitást reprezentáló építészeti elemek (formája, tömege, használata, ornamentikája) a bevándorlók társadalmi körülményeinek hatására megváltoznak, átalakulnak, vagy szélsőséges esetben egyáltalán nem jelennek meg. Ezen elemek képesek a változásra és az alkalmazkodásra, de csak addig tudják visszatükrözni az identitást, ameddig kulturális esszenciájukat megőrzik. Ennek hiányában elveszítik jelentésüket és nem töltik be szerepüket.
A harmadik szempont az olvashatóság, amely fogalom alatt a vizsgált terek használókban létrejövő különböző jelentéseit vizsgálom. A transzkulturális terek az egymásra ható csoportok közös „termékei”, és ebből következően kulturálisan többszörösen rétegzett jelentéstartalommal bírnak. Tartalmaznak elemeket a helyi és az idegen kultúrából is, ennek köszönhetően egyformán jelentést hordoznak a bevándorlók és a többségi társadalom tagjai számára. Azonban ezek a jelentések, narratívák, olvasatok kisebb vagy nagyobb mértékben különböznek, a használók előzetes ismereteinek és kultúrájának függvényében. Az olvasatok összessége szükséges a terek társadalmi jelentőségének megértéséhez.
Az egyes fejezetek, valamint a dolgozat általános tanulságait is ezen szempontok mentén fogalmaztam meg. Ez a felépítés kettős rendszert alkot. Egyrészt a különböző aspektusok szervezik az egyes fejezetek tanulságait, másrészt a különböző fejezetek azonos szemponthoz tartozó tanulságaiból jöttek létre az értekezés tézisei. Mindegyik fejezet három, az olvashatóság, lényegiség, nyilvánosság szempontjaihoz köthető következtetéssel zárul, amelyek a dolgozat végén az egyes szempontoknak megfelelően újrarendeződnek és a tézisek alapjául szolgálnak.
Az értekezés három fejezetből áll, ezek pedig további két részre bomlanak. A fejezetek első részei mindig történeti kontextusban igyekeznek bemutatni az együttélés következményeként létrejött szakrális építészet különböző jelenségeit. A második részükben pedig konkrét, elsősorban iszlám építészeti terek elemzésén keresztül vizsgálom a jelenséget. Az elemzett esetek karakteresen eltérő téri és társadalmi tulajdonságúak.
Az első fejezetben olyan vallási tereket kutatok, amelyek profán funkciójú épületekben működnek. A történeti kitekintés után a budapesti rejtett mecsetek jelenségét tárom fel. A fővárosi muszlim bevándorlók társadalmi elfogadás és erőforrások hiányában, ugyanakkor identitásuk megélésének vágyával hozták létre vallási tereiket. Kívülről egyáltalán nem fedik fel a valós funkciójukat, csupán a belső tér biztosítja a szakrális használatot. A többségi társadalom elzárkózása és a kisebbség elemi szükségletének kielégítése együttesen a mecsetek egy korábban nem ismert típusának megszületését eredményezi.
A második fejezetben az alkalmazkodó szakrális tereket vizsgálom elsősorban a Bevk Perović építész iroda által tervezett ljubljanai Iszlám Vallási és Kulturális Központon keresztül. A mecset a nyugati és az iszlám vallási kulturális referenciák kortárs interpretációjának tekinthető. A tervezői szándék az volt, hogy az épületegyüttes még elfogadható legyen a muszlimok számára, ugyanakkor a többségi társadalom tagjai is értelmezni tudják. Egy olyan „reform mecset” jött így létre, amelynek a vallásgyakorlás biztosítása mellett fontos célja a társadalmi integráció elősegítése.
A harmadik fejezetben több példán keresztül a vallásközi szakrális terek jelenségét és evolúcióját elemzem. Ezeket a tereket különböző vallású, kultúrájú csoportok közösen használják. Megszűnik a többség és kisebbség közötti hierarchia és minden szereplő egyenrangúvá válik. A közös terek megalkotásának visszatérő kérdése, hogy hogyan lehet építészeti eszközökkel kezelni a különböző kultúrák közötti térhasználati, vagy éppen az identitást reprezentáló építészeti eszközök között meglévő különbségeket.
A kutatás során három szempontot azonosítottam, amelyek mindegyik általam vizsgált esetben kiemelt fontossággal bírnak. Ezek az aspektusok, függetlenül a projektek eltérő téri és társadalmi jellemzőitől, alkalmasak a transzkulturális építészeti alkotások értelmezésére és elemzésére.
Az első szempont a nyilvánosság, amely fogalom alatt a vizsgált szakrális épületeket, mint közösségi tereket és azokra jellemző tulajdonságokat (hozzáférhetőség, láthatóság, nyitottság) vizsgálom. A nyilvánosság mértéke szorosan összefügg a bevándorló csoportok elfogadásának szintjével és jelentős befolyással van a terek építészeti viselkedésére. A viszony hatással lehet egy adott épület vagy tér azonosíthatóságára (rejtett, reprezentatív), működésére (nyitott, zárt), illetve térbeli elhelyezkedésére (központi, perifériális).
A második szempont a lényegiség, amely fogalom alatt azoknak az esettanulmányokban szereplő építészeti elemeknek a változásait elemzem, amelyeknek fontos szerepe van a kulturális identitás kifejezésében. A kulturális identitást reprezentáló építészeti elemek (formája, tömege, használata, ornamentikája) a bevándorlók társadalmi körülményeinek hatására megváltoznak, átalakulnak, vagy szélsőséges esetben egyáltalán nem jelennek meg. Ezen elemek képesek a változásra és az alkalmazkodásra, de csak addig tudják visszatükrözni az identitást, ameddig kulturális esszenciájukat megőrzik. Ennek hiányában elveszítik jelentésüket és nem töltik be szerepüket.
A harmadik szempont az olvashatóság, amely fogalom alatt a vizsgált terek használókban létrejövő különböző jelentéseit vizsgálom. A transzkulturális terek az egymásra ható csoportok közös „termékei”, és ebből következően kulturálisan többszörösen rétegzett jelentéstartalommal bírnak. Tartalmaznak elemeket a helyi és az idegen kultúrából is, ennek köszönhetően egyformán jelentést hordoznak a bevándorlók és a többségi társadalom tagjai számára. Azonban ezek a jelentések, narratívák, olvasatok kisebb vagy nagyobb mértékben különböznek, a használók előzetes ismereteinek és kultúrájának függvényében. Az olvasatok összessége szükséges a terek társadalmi jelentőségének megértéséhez.
Az egyes fejezetek, valamint a dolgozat általános tanulságait is ezen szempontok mentén fogalmaztam meg. Ez a felépítés kettős rendszert alkot. Egyrészt a különböző aspektusok szervezik az egyes fejezetek tanulságait, másrészt a különböző fejezetek azonos szemponthoz tartozó tanulságaiból jöttek létre az értekezés tézisei. Mindegyik fejezet három, az olvashatóság, lényegiség, nyilvánosság szempontjaihoz köthető következtetéssel zárul, amelyek a dolgozat végén az egyes szempontoknak megfelelően újrarendeződnek és a tézisek alapjául szolgálnak.