A HASZNÁLÓ FELSZABADÍTÁSA
DOKToRI ÉRTEKEZÉS - elérhető a LINKEN
írta: Müllner péter
2018-2025
összefoglalás
A disszertáció alapvető célja olyan a használattal (és a használóval) kapcsolatos elméleti ismeretanyag megszerzése, rendszerezése és újrastrukturálása, amely közvetlen segítséget nyújthat a tervezői gyakorlat során. Ennek megfelelően a dolgozat két részre bontható: a disszertáció elején az építész-tervező szemszögéből született elméleti megközelítések olvashatók, majd a záró fejezetben a saját tervezői praxisban megvalósult (vagy éppen kivitelezés alatt álló) épületek bemutatása következik. Az elméleti rész további két egységre bomlik szét: a használó és a tervező. Az első fejezet a használóról alkotott kép változását mutatja be az (építészet)elméletben a 20. század második felétől napjainkig. Míg a második egység az elmúlt száz évben a tervezői praxisban megjelent, a lakótérhasználat időbeli kiterjesztését célzó törekvésekről szól. A harmadik, záró fejezet a megismert elméletekre alapozva járja körül a használati szempontból fenntartható lakóépületek tervezésének módszertanát három családi ház (forma) ismertetése során.
A dolgozat a használó és a tervező közötti interakció minőségét vizsgálja. Ez a kölcsönhatás – általánosságban – az építész által tervezett környezeten keresztül, közvetett módon játszódik le a két szereplő között, hiszen a tervezőnek az esetek döntő többségében „csupán” erre van ráhatása. Ennek megfelelően az első fejezetben három olyan használó-típust (szabványos, aktív és kreatív) ismertetek, amelyek a tervezői hozzáállás lenyomatai, olyan absztrakt „közreműködők”, akik a környezetüket a modell alapján feltételezett módon veszik birtokba, tehát lényegében a tervezők használótól „elvárt” magatartásformáját tükrözik. A szabványos, aktív és kreatív használót minden esetben két idősíkon vizsgálom: a múlt század közepén, a használó-fogalom kialakulásának idejében, illetve a napjainkban elérhető kortárs elméleti írásokban. A három különböző, párhuzamosan létező használó-típus egy olyan ívet rajzol fel, amelyben a totális tervezői kontrollt jelentő szabványos használói modelltől eljutunk a kreatív használóig, akinek – látszólag – már nincs is „szüksége” építészre, hiszen környezete alakítása lényegében csupán az ő kreativitásán múlik. A két szélsőséggel ellentétben az aktív típusnál kiegyensúlyozottabb viszony alakul ki tervező és használó között, hiszen ebben az esetben mindkét fél felelősséget vállal az épített környezet alakításában. Ahogyan a fejezetben kiderül, a modellek hatással vannak az építészetre és ezáltal a létrejövő formára is. A szabványosított típus esetében a forma kiszámítható, hiszen a szabványosítás a terv kiüresedésével is együtt jár. Amennyiben a tervező értelmezési szempontból nyitott, befejezetlen megoldásokat alkalmaz, akkor az aktív használó hozzátehet környezetéhez. A kreatív modell esetében pedig a végeredmény formai megjelenése bizonyos keretek között akár irrelevánssá is válhat. A második fejezet a tervezőről szól; ebben olyan koncepciók rendszerezésére és bemutatására teszek kísérletet, amelyek tudatosan törekednek a használat (és ezáltal az emberi viselkedés) minél pontosabb leírására, és ezen keresztül sajátos tervezésmódszertan kialakítására. A használat időbeli kiterjesztésének módját különböző esetekben vizsgálhatjuk annak megfelelően, hogy tárgy, bútor vagy tér létrehozásáról, új vagy meglévő épület (át)tervezéséről, illetve lakó- vagy közfunkcióról beszélünk. Azonban jelen szövegben csupán új lakóterek kialakítása során felmerülő kérdésekkel foglalkozom, ugyanakkor nem teszek különbséget a családi házak, az alacsony intenzív beépítések, a többlakásos társasházak, illetve a lakóterek egyéb módozatai között. Ennek legfőbb oka, hogy az elméletek kellően általánosak ahhoz, hogy az éppen aktuális tervezési feladathoz igazítsuk őket. Ezen kritériumok mentén összesen három nagy tervezésmódszertani koncepciócsoportot azonosítottam: átrendezhető, átépíthető és átértelmezhető, a koncepciók fejlődését pedig három meghatározó korszakkal jellemeztem. Az első időszakban, a századforduló után a fejlődés motorját a modernista építészetben megjelenő új elvek jelentik. Később a funkcionalista gyakorlattal szemben, a hatvanas években megjelenő kritikai hozzáállás lendíti előre a lakóépületek fejlődését. Végül pedig olyan építészirodákat mutatok be a közelmúltból, amelyek munkájuk során szintetizálni próbálják a modernizmus által elért eredményeket, illetve a század közepén megjelent új szemléletmódot. A harmadik fejezet célja a gyakorlati megközelítés értékelése az elméleti alapokra támaszkodva: három irodánk által tervezett, szabadon álló családi ház bemutatása. A dolgozat utolsó részében mindhárom épületet négy-négy alfejezetben mutatom be. Az első rész minden esetben a tervezési feladat és a körülmények leírását szolgálja (problémafelvetés), míg a második részletesen feltárja az általunk adott megoldási javaslatot (eredmény). A harmadik és a negyedik egység a dolgozat két nagy elméleti fejezetére reflektál; előbbiben a használó, míg utóbbiban a tervező szempontjából értékelem a terveket. A családi házak közül kettő (Brennbergbánya és Tinnye) átalakítás révén képes alkalmazkodni a változó igényekhez, míg a harmadik épület (Pilisszentlászló) egy adaptálható megoldásnak tekinthető. Ennek megfelelően a brennbergbányai épület kapcsán az átépíthető, a Tinnyére tervezett ház révén az átrendezhető, illetve a legújabb, pilisszentlászlói példa esetében az átértelmezhető módszertani koncepcióra fókuszáltam. Az elméleti fejezetek tanulságai alapján a három koncepciót a használói szabadság, illetve a tervező eszközeit illetően értékeltem. Ennek segítségével pedig megállapításokat tettem a használói szabadság és az átalakítás mértékének viszonyáról, valamint a tervezői döntések formára gyakorolt hatásáról.